„Igen, Gyuri a sziámi ikrem” – Horváth M. Judit és Stalter György

Olyan nagyon megszoktam és megszerettem a Rebellive zine LOVE editionjének miniinterjúit és sajátos fotóanyagát, melyben művészpárokat jelenítettünk meg, illetve faggattunk megismerkedésükről, kapcsolatukról és munkájukról, hogy nem is tudom, mi lesz, ha egyszer elfogynak. Talán a sikereken felbuzdulva egyszer nekikezdünk egy második szériának. De addig is, álljon itt a következő páros, vagyis az M. Horváth Judit és Stalter György fotográfusokkal készített anyag. Erre tessék >>>

Judit, a legenda úgy tartja, hogy amikor megismerkedtetek, nemcsak Gyuriba, hanem a fotográfiába is beleszerettél. Igaz ez?

Judit: Az biztos, hogy ha Gyuri nem fényképezett volna, sokkal kisebb esély lett volna rá, hogy beleszeretek, a fényképezést pedig általa szerettem meg: megismerkedtünk, járni kezdtünk, összeházasodtunk, gyerekeink lettek és mindeközben képek között jártunk, éltünk, keltünk és feküdtünk. Gyuri folyamatosan csinálta a sorozatait, én pedig sokszor válogattam a képeket, és valahogyan mindig a számára legjobbakat emeltem ki. Kérdezte, hogy miért pont azokat választom, de nekem akkor fogalmam sem volt róla, csak egyszerűen megéreztem. Ha ez nem lett volna az életünkben, szerintem nem maradunk együtt.

Megismerkedésetek óta már közel 40 év telt el és eközben letettétek az asztalra a Más Világ című könyvet, amely a magyar fotótörténet szempontjából megkerülhetetlen. Hogyan alakult ki a szakmai párbeszéd kettőtök között?

Gyuri: Úgy kezdődött az egész, hogy én gimnazista koromban elkezdtem romákat fényképezni, mert nagyon érdekelt, hogy hogyan élnek. Jutkát pedig már a kapcsolatunk kezdetén kábítottam a képeimmel, beszélgettünk róluk és albumokat nézegettünk. Nagyon tetszett benne, hogy mennyire érzékeny vizuálisan; ezekkel a beszélgetésekkel elmélyült a kapcsolatunk, majd elindult egyfajta közös gondolkodás. Aztán amikor ő az Amaro Drom roma magazin fotográfusa, majd később főszerkesztője lett, nyilvánvalóvá vált, hogy jó lenne közösen dolgozni a cigánytelepek nyomorát bemutató anyagon. Mivel Jutka egy asszimilálódott cigány családba született, rajta keresztül nekem is sikerült más szemszögből kapcsolatba kerülni a munkával. De azt az időszakot valójában nem is nevezném munkának, mert sokkal több volt annál: az album anyagát és a kiállításainkat sokkal mélyebben éltük meg, egy olyan pozitív dolog volt az életünkben, ami a kapcsolatunk épülését is elősegítette. Ez a fajta együtt gondolkodás a mai napig megmaradt, hiszen azóta is az első kritikusai vagyunk egymásnak.

Hogyan képzeljük el esetetekben a közös alkotást?

Judit: Soha nem fényképeztünk együtt! Tisztán látszik a munkamódszerünkben a személyiségünk és az, hogy ő férfi én pedig nő: amikor megérkeztünk egy helyszínre, Gyuri mindig felmérte, körbejárta a terepet, én pedig nagyon sokat beszélgettem az ottaniakkal. Én mindig vártam, ameddig fel nem oldódott bennem a kétely, hogy szabad-e fényképezni. Gyuri munkamódszere –  mivel hetilapos és sajtós volt – nagyon más, ő mennyiséget tudott fényképezni. Nekem ez nem ment, de amikor hazaértünk és lenagyítottuk a képeket, kiderült, hogy igazán jó alkotások hasonló arányban voltak a kettőnk munkáiban. Nagyon másképpen fényképezünk, de a végeredmény mégis illeszkedni szokott.

Van még egy dolog, amiben mindketten ugyanannyira benne vagytok: a gyerekeitek…

Judit: Amikor megszületett az első gyerekünk, Gyuri azt mondta, hogy megszültem a túszt: onnantól bármi történhet közöttünk, szétmehetünk, elválhatunk, egy életre hozzám fogja kötni az, hogy van egy közös gyerekünk. A gyerekeink a legfontosabb összekötő kapocs köztünk, meg persze a fotográfia. Nem túl rózsaszín, nem túl happy, ami közöttünk van, rengeteg feszültség és a csalódás van benne, de az ember túléli. Ha a másik iránti felfokozott érzelmek el is múlnak – hiszen lehet tudni, hogy három évig tart a hormonok kavalkádja –, a gyerekeimbe szerelmes vagyok, és bennük mindketten ott vagyunk.

Mindketten nagyon domináns alkotók, személyiségek vagytok. Hogyan tudtok ennek ellenére közel negyven éve együtt élni?

Judit: Mostanában azt szoktam mondani, hogy kétszer örülök egy nap: egyszer amikor elmegy itthonról és egyszer amikor hazajön. Együtt élni nagyon nehéz, de az, aki negyven éve él a párjával, már nem képes arra, hogy egyedül éljen. Nagyon hiányzik a másik, olyan lesz, mint egy sziámi iker: cipeli magával, utálja, unja, de nem tud nélküle létezni, mert közös az agyuk, a szívük, minden szervük. Igen, Gyuri a sziámi ikrem.

Szöveg: Molnár Veronika, képek: Szombat Éva

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.