A terapeuták szerint azért nem akar jönni a gyerek, mert Borsos Lőrinc elfoglalja a helyét – Lőrinc Lilla és Borsos János

Sajnálatos módon elérkeztünk a Rebellive zine LOVE editionjének utolsó etapjához. Tudjátok, a LOVE edition az a szekció a legfrissebb kiadványunkban, melyben kreatív alkotópárosokat kérdezünk közös életükről és szakmai mérföldköveikről a legintimebb környezetükben, vagyis a lakásukban, a miniinterjúkat pedig Szombat Éva egyedi atmoszférájú képei illusztrálják. Nos, fotós-fotós, fotós-újságíró, rendező-jelmeztervező, divattervező-dj párosaink most voltak, úgyhogy itt az ideje, hogy a képzőművészet is teret nyerjen. Ezt vonalat most a Borsos Lőrinc párosa, vagyis Lőrinc Lilla és Borsos János reprezentálják. Íme.

Mikor és hogyan ismerkedtetek meg?

Lilla: Mindketten a székesfehérvári középiskolába jártunk, ezért látásból már onnan ismertük egymást, de nem igazán rokonszenveztünk, mert én „alteros” voltam, Janó pedig kicicomázott diszkós fiú – szóval hoztuk a két végletet, amit középiskolában lehetett. Nagyjából 19-20 évesek lehettünk, amikor először beszéltünk, Janó már a Képzőre járt és meghívott a kiállítására. Akkoriban szép lassan elkezdett kialakulni valami köztünk, elvitt engem randevúzni a temetőbe, majd ott összejöttünk egy teliholdas éjszakán.

Ha jól tudom, viszonylag korán házasodtatok össze. Milyen megfontolás alapján döntöttetek így?

Lilla: Az egésznek egy viszonylag komplikált előtörténete van: a megismerkedésünk és az esküvőnk közötti négy év hullámvasút volt. Akkoriban becsúszott néhány dolog, egy évig távkapcsolatban éltünk és egyébként is elég szélsőséges életmódot folytattunk. 2003-ban jött egy nagy változás az életünkbe, a megtérés. Egy fiatal gyülekezet szerveződött körülöttünk, amelyben nagyon tevékenyen részt vettünk, szolgálatot vittünk, Janó még evangelizált is. A hívő létre való áttérés egy hosszadalmas procedúra volt; mintha elvágták volna az addigi életünket, de végül is ez eredményezte a házasságunkat.

Janó: Miután sokféle módon szedtük szét egymást a kapcsolatunk elején, lehetőségünk nyílt a közösségben a nulláról kezdeni újra – mint két gyerek, aki még sosem találkozott – nagyon apró lépésekkel kezdtünk ismét közeledni egymás felé. Nem az volt fontos, hogy kinek milyen sérelmei vannak, hanem, hogy szerettünk volna bízni a másikban és a közös jövőben. Erre azóta is rendszeresen emlékeztetjük magunkat.

Mit hagytatok magatok mögött és mi maradt meg ezekből a problémásabb évekből?

Janó: Szabályos kiképzésen estünk át a közösségben ezen évek alatt. A lelkek mentéséért folytatott munka bűvöletében viszont átsiklottunk néhány – a saját szuverenitásunkat érintő –  fontos részlet felett, mint pl. a közeggel szembeni kritika megfogalmazása. Úgy éreztük, hogy emiatt kicsit elveszítettük a saját hangunkat, de a képzőművészet segített abban, hogy újra megtaláljuk. A felébredt kritikai attitűd hatására előbb marginalizálódtunk, majd leváltunk a közösségről, hogy legyen végre rálátásunk arra, amiben addig voltunk. Kívül rekedni elég otthontalan érzés, de ez az a kritikai pozíció, ami azóta is fontos nekünk: megpróbálni az átmenetben létezni két világ között.

Az alkotáshoz visszavezető úton pedig megszületett Borsos Lőrinc fiktív karaktere…

Lilla: 2008 környékén festettem egy képet Janó egyik printje alapján, amit aztán viccesen Borsos Lőrincként szignóztuk. Akkor esett le, hogy alkothatnánk közös név alatt is, belevetettük magunkat a dologba, aztán igyekeztünk megtalálni, felnevelni valamit, ami mindkettőnkről szól. Sokáig úgy is aposztrofáltuk, mintha a gyermekünk lenne, de ez nem feltétlenül volt tudatos.

Janó: Ő szimbolizálja a két külön személyiség és a hozzá kapcsolódó alkotói hozzáállásunk egységét. Négy kéz, négy láb, két orr, valamint női és férfi nemiszervek egyaránt. Különösen jó dolog benne, hogy mögé lehet bújni és ki lehet mondatni vele dolgokat, amiket mi nem is mernénk felvállalni. Így kvázi leesik rólunk a felelősség, és a munkát sokszor nem izzadságszagú erőlködésnek, hanem önfeledt játéknak éljük meg.

Hogyan bírja a kapcsolatotok, hogy együtt éltek és dolgoztok, tehát gyakorlatilag a nap 24 óráját együtt töltitek?

Lilla: Nehéz mindent együtt csinálni, mert egy idő után az őrületbe kergetjük egymást. A problémák kezelése érdekében elkezdtünk párterápiára járni – ebből született hosszú és szenvedéssel teli projektünk, az Önkritikus Portré is. A terápián felmerült az a probléma, hogy túlságosan egyformává alakultunk, egy aszexuális figurává gyúródtunk össze, ami egyáltalán nem használ a kapcsolatunknak. Nagyon nehéz volt eldönteni, hogy inkább éltessük tovább ezt a közös figurát, amibe belehalhat a kapcsolatunk, vagy semmisítsük meg, de akkor minden, amin eddig dolgoztunk, széthullik. Ez egy sakk-matt szituáció, amiből úgy kellett építkeznünk, hogy meg is fogadjuk a terapeuták tanácsát, meg nem is.

Janó: Régebben azt gondoltam, hogy a párkapcsolatunk teljesen feloldódhat a közös alkotói énben, de most már inkább úgy látom, szükség van a határokra, hogy a szimbiózis ne csapjon át parazitizmusba. Tisztában vagyunk vele, hogy az a célunk, hogy valami olyat hozzunk létre, amely kettőnk tökéletes ötvözete, leginkább a gyerekvállalásban teljesedhet ki. Ezzel együtt sokszor annyira elevennek és katartikusnak éljük meg a közös alkotói munkát, és nem tekintünk arra, hogy közben lehet, hogy elszívjuk az erőt az életünk más területeiről.

Lilla: Persze, ez így van… De attól még gyereket is csinálhatnánk!

Janó: Oké csináljunk, viszont amíg egy projektet határidőre csinálsz, a gyerek akkor jön, amikor akar. A terapeuták szerint azért nem akar jönni, mert Borsos Lőrinc elfoglalja a helyét. Mi viszont reménykedünk benne, hogy jól kijönnek majd egymással.

Szerző: Molnár Veronika, képek: Szombat Éva