Van élet az Instagramon túl?

Az állandó online jelenléttel bíró, közösségi médiatengerben úszó illúziójunkie-k nap mint nap izgatottan görgetik a coolság posztmodern utáni digitális erőterét, vagyis az Instagramot, melynek csaknem mindannyian rabjai lettünk az utóbbi néhány évben, dacára a milliónyi figyelmeztető cikknek, óva intő kutatásnak és a függés szemmel látható jeleinek. A Business of Fashionön futottam bele egy cikkbe a minap, melyen a dazeddigital.com divatszerkesztője osztotta meg gondolatait témában, s ezt olvasva bennem is elindult egy gondolatfolyam.

Szóval úgy tűnik, hogy ahhoz, hogy ma hyper connected legyél, az szükséges, hogy egyszerre több valóságban is élj. Lebuldózerezzük a falakat a köz- és magánszféra között, megszerkesztjük a magunk káoszát, miközben több dimenziót hozunk létre, melyekben össze-vissza lavírozunk, hasonlóképpen, mint ahogy anno Jerry O’Connellék a Sliders-ben, a párhozamos világok közt. Attól függően, hogy kivel vagyunk, kit észlelünk, ki figyel minket, vesszük elő különböző álarcainkat és alkotjuk meg kirakati életünket. Betegesen figyeljük hány like-ot ért mindez; elég vicces vagy elég menő-e, esetleg túl szerkesztett vagy túl valódi? Mintha már semmiben nem találnánk kapaszkodót ezen a téren.

Emma Hope Allwood a Dazeddigital divatszerkesztője pontosan tudja, hogy is működik mindez, hiszen mindennapi tevékenységeinek része egy sikeres Instagram oldal kezelése is. Számtalan lehetősége adódik a like-ok gyűjtésére, hiszen egy tematikusan igen sokszínű niche magazin oldalát szerkeszti. A BoF-nak írt cikkéből azonban az látszik, hogy még ő (aki igen nagy presztízzsel bír, elismerik a munkáját és széles körben kedvelik) is kellemetlenül tudja érezni magát, ha egy menő esemény után végiggörgeti az Instáját. Mert ebben a világban egyszerűen nem lehetsz elég up-to-date, elég divatos, elég cool. (Na persze valószínűleg az árgus szemekkel kémlelt ismerősei nagy része sem úgy él, ahogyan azt láttatja, de nagyon nehéz ezt elhinni ennyi meseszépen dokumentált szituáció láttán.)

Egy masszív követőtábor kiépítése egyébként sokszor fájdalmasan nehéz, az állandó érdekes tartalom előállítása is szinte 0-24-es meló, amiből egyébként szép számmal élnek meg manapság a bloggerek, influencerek, instagrammerek, akik ezt a felületet használják. Mire észbe kapnak (és amikor már elég követőjük van ahhoz, hogy akár 10 000 dollárt is kapjanak posztonként), már késő kiszállni a forgatagból, lerombolni a talmi képet és visszatérni a szívecskék nélküli világba. A kívülállók követendő példaként, idolként tekintenek rájuk és azt gondolják, a népszerűség egyenlő az értékteremtéssel, a sikerrel. Pedig ehhez talán kicsit több kell. Elérkeztünk továbbá oda, ahol az úgy akarok kinézni, mint te már nem izgalmas. Most az úgy akarok élni, ahogy te attitűd van érvényben, amihez a közösségi média illúzióvilága nagymértékben hozzájárul.

A UK’s Royal Society for Public Health közösségi média hatásairól készült 2017-es felmérésében (amelyet olyan brit fiatalok körében végeztek, akik ezeket a platformokat használják) a következő negatív jelenségeket nevezték meg: szorongás, depresszió, alváshiány, testképzavar és a „FOMO”, avagy a „kimaradok valamiből”-érzés. A frissnek mondható kutatás az Instagramot nevezi meg elsődleges kiváltóként, amely különösen a nők körében fejti ki személyiségkárosító hatását.

Emma Hope Allwood a múlt héten posztolt egy Instagram történetet a bonyolult kapcsolatáról a közösségi médiával. Sok komment érkezett, de egy szó, egy jelenség kiemelkedő volt közülük: az, hogy kimerültek vagyunk. Kimerültünk abban, hogy folyamatosan szerkesztgetjük közösségi hálós életünket, addig, míg tökéletesen nem illeszkedik a vágyott ideálhoz. Mindeközben odavetjük magunkat az adathalászoknak, érzelmeink algoritmusokká alakulnak át, a rendszer pedig már szinte jobban megért bennünket, mint mi saját magunkat. Próbálunk kevesebb időt tölteni ezeken a felületeken, őszinte pillanatokat posztolni, közben mégis vágyunk a műviségre, mert az olyan hibátlan és csábító. Majd jön néhány visszaszorítás, néhány korlátozás, aminek titkon legbelül örülünk, mégis felmerül a kérdés: melyik profilunk a valós, mit fejez ki az Instagramhoz való hozzáállásunk és főként: kivé alakulunk át, ha kikapcsoljuk a telefonunkat?

Elég könnyű kitalálni, hogy miért a The Matrix a 2018-as év egyik legnagyobb divatinspirátora, és miért épp Lil Miquela (a digitálisan generált Instagram girl) az évek óta legtöbbet említett influencer. Mert ahogy a legnagyobb social media jelenséget működésben tartó Jay Alvarrez bio-ja is mondja: elvesztünk a szimulációban. A decemberben kiadott trendjelentésében a Box1824-es előrejelzők (akik a K-Hole-lal együtt dolgoztak a „normcore” kifejezésért) lebontják a millennialok aggodalmait, és kifejtik, hogy a következő generáció – vagyis az 1998 után születettek – a Gen-Z helyett GenExit-nek nevezi magát. „A GenExit tudja, hogy a személyes márka megtartása csapda” – avat be a jelentés, és megjegyzi, hogy a fiatalabb csoport előnyben részesíti a Snapchat örökletes jellegét a lektorált Instagramméval szemben. „Nem akarnak szűkös érzelmi forrásaikból befektetni önmaguk marketingelésébe.” Ahogy a tanulmány mondja, inkább a szabadság és a fluiditás a kulcsfontosságú számukra.

Vagyis talán még van remény. Mindig is foglalkoztatott a kérdés, hogy ez a fene nagy műlét és hamis mosoly meddig maradhat fenn, fennmaradhat-e tartósan? Létezik-e vagy létezhet-e ugyanaz a jelenség, mint a divathullámoknál, hogy 2018-ban visszatekintünk a 2000-es évek divatjára és nem győzünk csodálkozni?

A technikai és szociális átalakulás dinamikáját nézve 10 év múlva valószínűleg már ciki lesz az Instagram, de lehet, hogy már hamarabb is. Az sem biztos, hogy a Box1824 előrejelzései igaznak bizonyulnak, vagyis, hogy a neuroticizmus egyetemesen megosztott, vagy hogy a közösségi médiát ne lehetne mérsékelten vagy jó célra használni. A személyes márkák, különösen a divatban, nem is feltétlenül az internet találmányai; az internet csak transzparensebbé és lekövethetőbbé tette őket.

A fenti gondolatmenet egyébként nem szemrehányás azoknak az influencereknek, akik teljes munkaidőben a social mediát bűvölik és nyereségesen működnek együtt kisebb-nagyobb márkákkal. És nem azt mondja a cikk szerzője sem, hogy mindannyian buta telefonokat kellene ezentúl használnunk vagy a vadonban kellene élnie bárkinek is. De talán a ki vagyok, mi vagyokságon túl érdemes lenne néha társadalmi problémákra, környezetvédelemre, nemes ügyekre is felhívni a figyelmet vagy kultúrafogyasztásra ösztönözni – egy-egy patikaéletet vagy szupermenő eseményt ábrázoló poszt mellett ilyen anyagok is megférnének a feedben. Ha már példamutatás, személyiségformálás és 0-24-es online jelenlét… A befogadás felől tekintve pedig, ideje lenne abbahagyni a méricskélést, mások életének istenítését és a sajátunk kiteljesítésére összpontosítani.

Szerző: Jakab Tímea Diána, kiemelt kép: New Portraits, Richard Prince, Galerie Gagosian, New York (2014)

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.