A műtárgyvásárlás javítja az életminőségünket – Interjú Gajzágó Györggyel

Teljesen más területről érkezett ebbe a szakmába, 2010-ben. Érdekelte a terület, ellátogatott Bázelbe, a Velencei Biennáléra, majd Kölnbe utazott, hogy megnézze, hogy is működik ez „kint”. Rövid úton kiderült előtte, hogy a globálisan prosperáló, roppant izgalmas art world még nem hódította meg maradéktalanul Magyarországot. (Vagy fordítva?) Gajzágó Györggyel, a Kortárs Műgyűjtő Akadémia (CCA) igazgatójával beszélgettünk.

Milyen céllal létre a Kortárs Műgyűjtő Akadémia?

2011-ben megalapítottam a Bergman szoborgalériát, és gyorsan pozicionáltam magunkat a kortárs szcénában. Kellett pár év, hogy átlássam a helyzetet, és megoldásokban tudjak gondolkodni. Rájöttem, hogy a művészeti terület nagyon gyenge a piaci munkában, és ez számomra inkább kihívást, mint problémát jelentett. 2016-ban megalapítottam a Kortárs Műgyűjtő Akadémiát (Contemporary Collectors’ Academy) azzal a céllal, hogy egy egységes gondolatiság és értékrend mellett értő gyűjtőket „gyártsunk”. A projektet kezdettől tisztelet és várakozás övezte, ami felelősséget tett ránk a folytatást illetően. Immár a hatodik kurzust indítottuk tavaly november 10-én, és több mint 100 elégedetten végzett hallgatónk van, akikkel rendszeresen találkozom kortárs aukciókon.

Gajzágó György (fotó: Kocsis Ferenc Árpád)

Milyen programokat ajánlotok az Akadámiára jelentkezőknek, hogyan válhat valakiből professzionális műgyűjtő?

Nem akartunk semmit kitalálni: a hét modulos kurzusunk nemzetközi minták alapján lett kialakítva. Angol és amerikai, hasonló kurzusok tematikáiból szintetizáltuk a magyar verziót, amelyre az elérhető legjobb előadókat nyertük meg. Az élményalapú képzés nálunk alap, az előadásokat hétközi galéria- és műterem-látogatásokkal hitelesítjük, bevezetve a hallgatókat a szcéna színfalai mögé. A professzionalitás alapvetően nyitottság és szándék kérdése, az emberek változásának a legfőbb akadálya a jobb-rosszabb komfortzóna. Az a tapasztalatom, hogy ha valaki már eltökélt abban, hogy ez neki kell, hihetetlenül gyorsan tud eredményeket elérni, mert ennek a megértése csupán egy túlmisztifikált dolog.

Miért éri meg kortársba fektetni egy hazai gyűjtőnek? Pénzügyi befektetésként érdemes gondolni a műtárgyvásárlásra, vagy inkább az egyén szociális státuszát emeli, ha ezzel a területtel foglalkozik?

Mindkettő, sőt még ennél is több. Ez, ahogy szokták mondani, igazi „all-in-one”, az említetteken kívül élményforrás, de a lelki és így a testi egészséget, a társas élményeken keresztül a tartalmas kapcsolatainkat is szolgálja – egyszóval az életminőségünket emeli.

Mik a leggyakoribb kérdések, kételyek mellyel találkozol a hazai műgyűjtést illetően?

A kételyek a bizonytalanságból és a transzparencia hiányából fakadnak, abból, hogy ez a terület még nem tudott egy lobbiképes iparággá fejlődni – pedig itt az ideje. A modell hiánya, a politika próbálkozásai már egy ideje patthelyzetet eredményeztek, és ebből csak a szakma öntudatra ébredése jelenthet kiutat. Mint minden iparágban, itt is a piaci igények felpiszkálása katalizálhatja, amire az államnak (társadalmi érdekéből adódóan) megfelelő jogszabályi környezettel és támogató intézményrendszerrel, képzésekkel kell reagálnia. Ezért fontos, hogy kialakuljon egy olyan egységes gondolatiságú és megfelelő státuszú magán- és vállalati gyűjtői réteg, amely példamutatóan és aktívan működik nem csak a döntéshozók figyelmét ráirányítva erre a területre, de a következő generációk okulására is.

Soltész Krisztina

Magyarország hol helyezkedik el ebben a viszonylatban a kelet-közép-európai régióban?

Lemaradásunk van, de nem behozhatatlan. A régióban már mindenki beelőzött minket, holott a kortárs művészetben hatalmas hagyományaink vannak (voltak). A kortárs művészet egy permanens globális olimpia, ahol nem indulhat eséllyel olyan versenyző, aki éppen infúzión van. Úgy gondoljuk, hogy egy iparági program megfelelő diagnózis és hiteles terápia lenne ahhoz, hogy lábra álljon és megerősödjön ez a szervezet, és az élénkülő piac általi „vérátömlesztés” kapcsán esélyes versenyzőként léphessen a nemzetközi színtérre. Ezért van egy iparági programunk, tíz alprogrammal, amely felső szinteken is ismert, és jelenleg a kortárs szakma meghatározó személyiségeinek bevonásával alakul, folyamatosan.

Megjelent Kertész László Kortárs Műgyűjtés című könyve az Akadémia gondozásában. Mi volt a fő célotok, kiknek szól a könyv: kezdő műgyűjtőknek vagy a szakmabelieknek is?

A kötet az iparági programunk egy változási projektje: magát a fenntartható modellt láttatja és érteti meg az olvasóval. Az alcíme: Kézikönyv művészetszeretőknek, műtárgyvásárlóknak, gyűjtőknek és befektetőknek. Egyszóval – mindenkihez szól, és sikerült ezt a könyvet úgy megírni, hogy ezt a célt kellően szolgálja. Nehéz olyan szakkiadványt írni, amely egyszerre tudományos igényességű és szórakoztatóan olvasmányos, de a visszajelzések szerint nekünk sikerült.

Melyek azok a külföldi pozitív példák, amiket örömmel látnál a hazai művészeti szcénában is? Miben kellene fejlődnünk, hogyan segít ebben a könyv és az Akadémia?

Az iparági törekvéseink kapcsán számos külföldi példát górcső alá vettünk. Nekem személy szerint az angliai Arts Council programja, üzenetei, felépítése, kommunikációja és jelenléte az, amelyet szívesen látnék Magyarországon is, és minden bizonnyal sor kerül majd valamilyen kapcsolatfelvételre velük, amennyiben az iparági struktúra kialakításának munkái során ehhez megfelelő stádiumba kerülünk. Könyvünk a kollektív megértést szolgálja, amin dolgozunk. Ez a program határozza meg a projektjeinket, a könyvet, az akadémia képzéseit, a honlapunk fejlesztését, a CCA Open Szabadegyetemet – melyek mind egy-egy lépés egy határozott cél felé. Mert csak így van értelme, így léphetünk tovább, és így juthatunk el valahova is.

Az interjú a Rebellive zine harmadik számában jelent meg angol nyelven, szerzője Jakab Luca.