Ne hagyd ki az utóbbi évek egyik legjobb magyar regényét!

Krusovszky Dénes első nagyregénye, az Akik már nem leszünk sosem letehetetlen, sodró lendületű olvasmány. Élvezettel próbálod összerakni a rejtélyekkel teli puzzle darabjait, miközben az író elsöprő atmoszférateremtéssel nyűgöz le. A klinikailag normálisnak számító mértékhez képest elég sokszor gondoltam már arra, milyen szomorú az élet végességében, hogy akkor is születni fognak csodás könyvek (és persze más művészeti alkotások), ha én már nem leszek, de még csak nem is ez a szomorú ebben, hanem, hogy így pont én maradok majd ki ezekből a papírillatú élvezetekből.

Mondjuk nem kell ennyire magas szintre emelni az önsajnálatot: sokszor éppen masszívan élt mindennapjaimban is elkap az érzés, hogy biztos itt vannak körülöttem azok az olvasnivalók, amik a legtökéletesebben rásimulnának a lelkemre, csakhogy megtalálni őket irtó nehéz. Nem is biztos, hogy találkozom velük. Lehet, hogy soha nem veszem őket a kezembe. Elmegyünk egymás mellett, mint egy (vagy több) nagy szerelemmel.

Az egyik legújabb kortárs magyar mű és köztem, hála az égnek, nem ez történt. Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk sosem című nagyregényéről már akkor éreztem, hogy első felcsapásra egy meredek, spirálos lejtőn fogok elveszni benne, amikor meghallottam a címét. Heteken keresztül türelmetlen vágyakozással akartam az ágyam melletti kis asztalon tudni, megtörni a gerincét, kizsigerelni a lapjait. Spoiler: nem kellett csalódnom a több idősíkon, 1990-ben, 2013-ban, 1986-ban és 2017-ben is játszódó regényben.

Fotó: dunszk.sk

A főszereplő Lente Bálint bonyolult szerelmi sehovatartozása, részeg lődörgése a Dob utca környékén, koszlott, izzadt, fémszagú hajnali vonatozása, megérkezése a szülői házba, visszacsöppenése a kamaszság közeli állapotba, régi barátaival fenn nem tartott, berozsdásodott viszonya, a szülői félreféltés görcsös kerülése, romlásra ítélt, fiatalkori szerelmi kapcsolatán való képtelen nosztalgiázása mind ijesztően ismerős generációs élmények. Pár csepp is elég volt ebből a vegyületből, hogy elcsábuljak, és teljesen behúzzon. Arról ekkor még szó sem volt – bár a kurta nyitó fejezet már sejtet egy rejtélyt -, hogy olyan csavarok lesznek a lapokon, amilyenekkel Krusovszky valóban elkényeztet minket.

Írhatnék arról, amit – egyébként teljes joggal – dicsőítenek a kritikusai, vagyis, hogy milyen zseniális és egyszerre izzadságmentes gesztussal tesz helyre egy kisvárosi történelmi esetet. Az 1956-os forradalom dicstelen lokálepizódja pár oldalas visszaemlékezés csupán a vaskos könyvben, de e köré koncentrálódik minden későbbi – és korábbi – történés. A pogromba fulladó, évtizedekig hősies fénybe hazudott események ráadásul összmagyar jellemvonásokkal és konzekvenciával bírnak. Múltfeldolgozásra való képtelenségünk visszhangzik ezen a pár oldalon megrajzolt történetfolyamban.

Megemlíthetném azt is, milyen olvasmányos, sodró nyelvezetet használ Krusovszky. Akinek egyébként ez az első nagyregénye – a kortárs irodalom rajongói alapvetően verseiről ismerhetik őt. A szöveg nem erőlködik, keresetlen stílusban vezeti végig az olvasót azon az 540 oldalon és 30 éven, melyet közrefog a türkizzöld keményborító. Viszont pár oldalra jut egy ebből a hétköznapi, szép nyelvezetből kiemelkedő leírás, amit kétszer-háromszor is vissza akarsz olvasni. A könyv egyik legszebb jelenetében, egy megkapóan bizarr szexuális leírásban például ez áll: „Volt ennek a testnek a ragyogásában valami nagyszabású keserűség, legalábbis a férfi így érezte, amíg szeme gyors rángásával bejárta az előtte mozdulatlanul elterülő sikamlós formákat. Hatalmas szeretkezéseket ígért ez a látvány, tulajdonképpen még a rosszabb részletekkel együtt is; ott lapultak a mélyén a sikolyok, a hörgések, a harapások, az összeszoruló öklök, karmoló kezek, kitáguló pupillák, a gyönyör félhomályos kis sikátorai, a nyál, az ondó, a testből kiszabadítható nedvek fröccsenései, de mind, nyilvánvalóan, beváltatlanul.”

Fotó: Fábián Barbara

Fentieknél is fontosabb volt azonban számomra az a zseniális atmoszférateremtés, amit Krusovszky művel ebben a könyvben. A Lente Bálint generációjára jellemző hanyag magabiztosság és az e köré épített cselekmények, úgy mint a régi tüdőkórház pusztuló berendezésének szétverése egy részeg éjszakán, vagy a szintén vészes alkoholmámorba fulladó lagzi 21. századi, vidéki dekadenciája, ujjongós olvasmányélmények lettek.

A gyermekbénulásban megbetegedett szereplőkkel olyan életképet fest fel, ami hosszú időre velünk marad. A tüdőgondozóban éjszakánként ijesztően kattognak a lélegeztetőgépek, a csempék piszkosfehérek, az iratok avas szagot árasztanak (legalábbis így képzeltem), a vastüdő eleven, embert elnyelő démonként jelenik meg előttünk, a letagadhatatlanul csupa szeretettel megrajzolt karakterek furcsán félemberi kompániát alkotnak. Mindezt az éppen akkor zajló csernobili katasztrófa izgatott emlegetése teszi még lidércesebbé. A fejezet pedig egy katartikus végkifejlettel zárul.

Nagyon nehéz megtalálni azokat a könyveket, amikbe úgy igazán, teljes testtel bele lehet süppedni. Krusovszky története ilyen, ráadásul többszörösen is, hiszen több történet kapaszkodik itt egymásba. Ha külön-külön írta volna meg a párhuzamosan futó idősíkok történéseit, akkor is élvezetes anyagok lennének, de milyen jól tette, hogy egybefűzte. Nem lehet megállni így azt sem, hogy mint egy detektívregény olvasása közben, megpróbáljuk kitalálni, mi hogyan kapcsolódik majd a következő szálba, és mi lesz a végkifejlet.

Az Akik már nem leszünk sosem cím a könyv egy meghatározott fejezetében hangzik el, de számomra keserédes nosztalgiával utal egy letűnt korszakra, a régvolt gyerekkor kísérteties, szocialista esztétikájával átkent évtizedére, és arra is, milyen húsba vágó élmény sodródó harmincasnak lenni, akarni a világot megváltani, aztán belesüppedni a hétköznapok ráncos realitásába.

Szerző: Fábián Barbara, kiemelt kép: konyvesblog.hu. Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem, Magvető, 2018.