New wave blackness: mocsaras gótika pasztell filterrel

Melina Matsoukas pár éve új irányt adott a mainstream hip-hop kultúra vizualitásának és az afroamerikai (pop)narratívának. Partnerei a bűntettben többek közt Beyoncé, Solange és Issa Rae. De hogy ne legyünk részrehajlóan feministák, megemlítjük a pasikat is: Donald Glover és Hiro Murai new wave atmoszférája szintén megér egy misét. Hiszen hol vagyunk már attól, hogy Lil’ Kim rikító lila műanyagba burkolja testének egyébként viszonylag szerény százalékát – a bal mellét például nem – egy díjátadó kedvéért, és ezzel húzzon alá egy vaskos fejezetet a hip hop történelemben? A „ghetto fabulous” tündöklésétől kiindulva, Hype Williams futurisztikus, halszemoptikás neonvilágán keresztül lassan, de áldásosan vezetett az út egy frissítő, újhullámos vizuális irányzathoz, mely szemcsés filter vagy 3D-s retró effekt alatt is ragyogóbbnak tűnik az aranyfuxos 90-es éveknél.

Arról nem is beszélve, hogy az irányzat alapjaiban rengeti meg a szcéna vizuális hagyományait. Sokkal kifinomultabb szimbólumrendszerrel hozza ugyanis helyzetbe az afroamerikai tradíciókat és örökséget. Bátrabban, nagyvonalúbban merít a múltból. Nem hangosan, káromkodva dacos, mégsem kér elnézést a hagyományaiért. Tobzódik az eleve adott és nagy svunggal felszínre hozott intellektuális gazdagságban. Matt, mégis rikítóan színpompás. Mindezek által pedig képes arra is, hogy új esztétika mentén hívja fel a figyelmet a feketék mindennapjaira és mindennapi társadalmi harcaira.

Fentiekben óriási szerepe van annak a Melina Matsoukas-nak, akiről lehet, hogy azt hiszed, még sosem hallottál, de ugye te is láttad már legalább egyszer Beyoncé Formation videóját? Ő rendezte ugyanis. A rabszolga felszabadítás korát idéző kosztümök, fodros fűzők, puffos ujjú ingek, a déli, olajos hőség kivédésére szolgáló legyezők: buja, mocsaras Southern black gótika… Mindez színes Mardi Gras-jelenetekkel, hoodoo atmoszférával és a feketék elleni rendőri erőszakot szimbolizáló, kapucnis kisfiúval kombinálva. Múlt és jelen találkozik vizuálisan, hogy együtt hozzanak létre egy nagyon is élő afroamerikai narratívát. A videoklip operatőre Malik Hassan Sayeed.

Fotó: elitedaily.com

Pár évvel korábbi Beyoncé húgának, Solange-nak Losing you című klipje, melyet szintén Matsoukas rendezett. Az afrikai környezet kézzelfogható, hiszen a vizuált Cape Town-ban rögzítették. A kongói dandy szubkultúra, a Le Sapeurs által képviselt, több mint fantasztikus és egyedi pasztellvilágban fürdőznek a klip jókedvű szereplői. Solange aztán önállósodott, A Seat At The Table című albumának két dalához (Cranes in The Sky, Don’t Touch My Hair) férje, Alan Ferguson álmodta meg a klipeket. Pár hete megjelent When I Get Home című anyagának filmjét pedig ő maga rendezte. Mind fürdőzik a tompa underground varázslatban.

Mégis valahol Beyoncé Formationjével és már most poptörténelmi jelentőségű visual albumával robbant be az az esztétika, amit ma számtalan afroamerikai alkotó – hogy két igazán tehetségeset említsünk, Issa Rae és Donald Glover – is követ. Issa Insecure című HBO-sorozatát szintén többek közt Matsoukas-szal jegyzi, Glover Hiro Murai rendezővel hozta tető alá az Atlanta című sorozatot és a több mint 510 millió Youtube-megtekintést hozó, This is America videóklipet. Ezek az alkotások nyers magabiztossággal követnek egy új, a hip hop gyökerektől eltérő, de továbbra is underground szabályrendszert. A „black weird” kifejezés egészen pontosan mutatja meg, miről is van szó.

Fotó: Tubefilter.com

Az Insecure úgy mesél hitelesen az afroamerikai nők barátságáról, karrierjükről és kapcsolataikról, hogy közben különbözik minden megszokottól. Néztétek a Girls sorozatot? Akkor valami hasonlót képzeljetek el, a nerd Szex és New Yorkot, fekete szereplőkkel. Emellett pedig a látvány csillogó, gazdag, tele meleg, kaliforniai ragyogással, amit általában mégis letompít egyfajta artisztikus, grunge kompozíció. A második évad operatőre Ava Berkofsky, aki éles váltást kívánt alkalmazni a képi világban: a színpadias megvilágítás helyett naturalisztikusra váltott. (A fekete bőr filmes megvilágítása egyébként is külön tanulmányokat követel magának.)

Fotó: Variety

Donald Glover Atlantájának kopott, álomszerű szürrealizmusa zseniális, forradalmi televíziós tett. A sorozat operatőre Christian Sprenger. Az Atlanta (egyik) csúcspontja a Teddy Perkins című epizód, vagyis 30 perc tömény, horrorfilmekhez illő borzongás. Nem mellesleg effektív Michael Jackson-parafrázis, az epizód vérfagyasztó fő karaktere – akit elmaszkírozva maga Glover játszik – Jacko 2000-es évekbeli fizimiskáját és hanghordozását, valamint egy Neverlandet mintázó kastélyt idéz, rémületesre torzított változatban. Nem mellesleg a 2018-as Emmy díjátadóra is ellátogatott Teddy Perkins, bár akkor nem Glover bújt a jelmezbe.

Hosszan lehetne elemeire bontani a sorozat minden egyes részét, azok egymáshoz való viszonyát, a műfaji ugrabugrálást, amit Glover pofátlanul megenged magának a széria folyamán, az indie filmek jellegzetességeinek beemelését egy tipikus gettókörnyezetbe. És már csak a mindkét alkotásban szereplő Lakeith Stanfield miatt sem hagyhatjuk ki Jordan Peele Get out című moziját sem, amely szintén a déli államok polgárháború előtti, gyakran hátborzongató atmoszférájával mesél az afroamerikai küzdelmekről napjainkban.

Get out (fotó: theimagen.eu)

Cardi B és Nicki Minaj ugyan a 21. században is képesek megidézni a ghetto fabulous által vezérelt és az urban, tomboy stílussal ellenpontozott, sok szempontból dicső mainstream hip-hop hőskorszakot, úgy tűnik, a fenti avantgárd irányzat jó időre teret nyert magának a szcénán belül. A kongói dandyk, az underground dívák, az antebellum esztétika mind arra utalnak, hogy az afroamerikai popkulturális alkotók mernek különbözni saját, eleve elrendelt különbözőségükön belül is – így definiálva újra önmagukat és kulturális örökségüket.

Szerző: Fábián Barbara