Beton és brutalizmus: elemi erővel tér vissza a szürkeség

Akkoriban éppen negyedjére jártam Londonban. Már kihagytam a Towert, csak nosztalgiából sétáltam el a Hyde Parkba, a London Eye bőven sok volt messziről is. A kevésbé látogatott helyeket kerestem, néha felugrottam egy random buszra, hogy véletlenszerűen letegyen valahol. Az egyik ilyen ablakon kibámulás alkalmával jutott eszembe, hogy a Barbican addig még kimaradt az életemből.

Leszálltam a célirányos doubledeckerről, és elsétáltam ehhez a furcsa, koszos szürke, rozsdabarna, recés felületű, nyomasztóan nehéz, valahogy mégis légiesen magasztos épületegyütteshez – amiről aztán kiderült, hogy korántsem csak a kulturális centerből áll, hiszen akóházak, iskolák is alkotják a komplexumot -, és azonnal szerelmes lettem. Minimalista, telepi panelszívem hogy is ne zúgott volna bele azonnal egy ilyen leterítő rondaságba! A rácsodálkozás értékéből csak kicsit vont le, hogy aznap épp zárva volt a botanikus kert, ahol lélegző, nedves zöld növények ölelik a halottmerev betontömböket, és hogy éppen két napja ért véget egy Jean-Michel Basquiat-kiállítás.

#brutalismismyboyfriend

Megbűvölten kóvályogtam legalább másfél óráig a masszív oszlopok között, tátott szájjal bámultam fel a betonkazettás plafonra, végül a telefonomban gyorsan rákerestem, mi ez az egész, minek a felfedezésétől szakított el engem ennyi ideig a viktoriánus London iránti szemellenzős hódolat. Hogy úgy mondjam, nem vagyok mélyen elásva az építészeti irányzatokban, de picit elszégyelltem magam, amiért egészen addig nem hallottam még a brutalista építészetről.

Barbican Centre, London

Az üveget, betont és acélelemeket kombináló lépcsőházban, a gyerekkori szobámra emlékeztető padlószőnyegen üldögélve ezzel a leírással találtam szembe magam: „robosztussága és a kényelemre való törekvés teljes hiánya miatt a brutalizmust tekinthetjük a fiatal generáció reakciójának, melyet az 1930-as, 40-es évek építészeti könnyedségére, optimizmusára és frivolságára adott. Sok építész követte a brutalista stílust akkor is, ha nagy büdzsé állt rendelkezésére, mert értékelték őszinteségét, szobrászati adottságait és megalkuvást nem tűrő, antiburzsoá természetét.”

Ezek után észre kellett vennem, hogy a világ igenis rajong a brutalista építészetért, nem vagyok egyedül ezzel az elsőre irracionálisnak tűnő vonzalommal, és nem véletlen csábítja a nyomasztó szocializmusban barázdált pszichémet oly ellenállhatatlanul ez a nosztalgikus ridegség. Mint azonban kiderült, szégyenszemre mégiscsak én realizáltam későn a mostanában elemi erővel visszatérő trendet. Ebben az is megerősített, hogy hirtelen tucatnyi Instagram-oldalra bukkantam, amely mind a brutalizmust dicsőíti. @thebrutalism, @brutal_architecture, @brutalistbeton, @artbrut_architecture,  @brutalistcharm, @brutopolis, @new_brutalism, @northern.friend… Sőt, létezik egy ilyen account is: @brutalismismyboyfriend. Nem tudok nem 100%-ig azonosulni ezzel az utóbbi account névvel.

Azóta a vattacukor színű, csipkézett posztokat, rosé gold égboltokat és colorblocking #ootd fotókat gyakran szakítják meg a feedemben szürke, szögletes, esetleg ellentmondást nem tűrően görbülő, legtöbbször félelmetes épületek depresszívre filterezett képei. Tavasztól nyár végéig egy BRUTAL feliratú tote bagben hordom a cuccaim, a komódomat pedig a szintén a Barbicanban vásárolt betonbetű díszítik, mert hát betűk…, betonból…, ez így együtt több, mint álomszerű.

A Pantheontól Kanye Westig

Ma a beton újra annyira népszerű, hogy ékszereket, lámpaernyőket, egyéb berendezési tárgyakat, wc-papír tartót, kaspót, faliórát, székeket gyártanak belőle, sőt, komplett belsőépítészeti koncepciót húznak fel a rideg, de szívmelengetően gyönyörű brutalista stílusra. Kanye West Yeezy brandjének kaliforniai stúdiója is ennek jegyében épült, Willo Peron terveinek hála. A vitatott rapper ráadásul akkora rajongója az irányzatnak, hogy tavaly bejelentette: építészeti vállalkozásba kezd, a megfizethető otthonokat életre hívó Yeezy Home pedig a brutalizmust fogja favorizálni.

Hogy mennyire vitás anyag mégis a beton, azt jól mutatja, hogy a The Guardian nemrég egy egész hetet szentelt annak, hogy minden lehetséges szemszögből körüljárja a témát. A Guardian Concrete Week összeállításban helyet kapott többek közt, hogy milyen negatív egészségügyi és mentális hatásai vannak a betonépületeknek, milyen okokból tekintünk ezekre gyakran szocialista építészeti vívmányaként, és az is, hogyan lett mégis megkerülhetetlen designelem.

A ‘brutalista’ kifejezés nem a stílus kérlelhetetlen és masszív külsőségeire utal, hanem a francia „béton brut” szókapcsolatra, vagyis a nyers betonra. Az építész Le Corbusier-t tartják az irányzat atyjának. 1952-ben készült el az Unité d’Habitation épülete Marseilles-ben, amely a munkásréteg számára biztosított otthont. Le Corbusier ezzel lefektette a dekoratív elemektől mentes brutalizmus alapjait. Ekkor indult az aranykor, Oscar Niemeyer és zseniális építésztársai lelkesen istenítették a betont, és az általa létrehozható, elképesztően gazdag és vakmerő formavilágot.

Az anyagot már a rómaiak is használták, gondoljunk csak egyik lenyűgöző látványosságukra, a Pantheonra. A beton forradalmi anyag volt több korszakban is, de annál forradalmibb nem sokszor tudott lenni, mint amikor a Szovjetunióban Nyikita Hruscsov, a sztálinizmussal való szakítási szándéka jeléül háromórás beszédet tartott erényeiről. Attól a perctől fogva, hogy a társadalmi egyensúly helyreállításának az új infrastruktúrák bevezetése jelölte ki az utat, a beton politikailag örökre betagozódott a baloldalra. Egyúttal az olcsóság, a szegénység és a rossz ízlés jelképe lett. Kárpótolandó ezért a némileg téves image-ért, manapság sokkal inkább a luxus megtestesítőjeként használják.

Zeitz Museum of Contemporary Art Africa
Zeitz Museum

Mi sem mehetünk el szó nélkül az olyan lélegzetelállítóan szép épületek mellett, mint a Cape Town-i Zeitz Museum of Contemporary Art Africa, a San Diego-i Geisel könyvtár vagy az 1970-ben elkészült, londoni Welbeck Streeten található, egyedi, gyémántmintás homlokzatú parkolóház. Ez utóbbit, heves tiltakozások ellenére, éppen most készülnek lebontani, hogy luxushotel épülhessen a helyén.

Az 1980-as években a brutalizmus kiesett a pixisből. Egyrészt a rideg és szigorú természete miatt, melyet gyakran a totalitárius rendszerekkel azonosítottak, másrészt viszont amiatt, hogy a beton nem öregedett szépen, könnyen meglátszottak rajta az évek. A brutalizmus így szép lassan a romlás és a gazdasági nehézségek szimbóluma lett. Graffitik borították be az épületeket, ami még inkább segítette ezt a hanyatló folyamatot. Hogy mi az oka annak, hogy a sokáig rusnyának tartott brutalista épületek ilyen robbanásszerű erővel bolondítják magukba ismét a világot, arra nehéz válaszolni. De ha a fenti képek nem győztek meg a gyönyörről, akkor már nem is próbálom elhitetni veled, hogy a betonnál és a brutalizmusnál kevés lélekemelőbb materiális koncepció létezik.

Utóhang: az ördögi beton

A beton azonban nem csak játék és mese – ahogyan arra a The Guardian rámutat. Az elmúlt hatvan évben közel nyolc milliárd tonna műanyagot termeltünk, a cementipar kétévente nagyobb mennyiséget mutat fel ennél. Emellett hiába véd minket a természeti erőktől, a beton hozzájárul a klímaváltozáshoz, hiszen előállítása a világ széndioxid termelésének 4-8%-áért felelős. Az ipari vízhasználat tizedét a beton emészti fel.

Építőmunkások ezreinek egészségére van káros hatással: a szilícium-dioxid megbetegíti a tüdőt, krónikus zihálást, ízületi gyulladásokat, rákot okozhat és csökkenti a várható élettartamot. Azt pedig említenünk sem kell, mit okoz az ízületeknek, lábfejnek, térdeknek, csípőnek betonon járni vagy futni. A cikkek ezzel párhuzamosan azt is megemlítik, hogy a betonépületek pszichológiai hadviselést is folytatnak ellenünk. Túlságosan nem kell magyarázni, milyen felszabadító hatással van az emberre, ha a betondzsungelből természeti környezetbe utazik. Szintén megkerülhetetlen probléma a betonszemét. Újra lehet hasznosítani ezt az anyagot, de sokkal kisebb a bizalom a recycled változat iránt az építőiparban, holott ugyanolyan jó a minősége. Márpedig a szemétlerakókba száműzött példányok lebomlásához évszázadokra lesz szüksége.

Geisel Library, San Diego

Szerző: Fábián Barbara, források: The Guardian, Dezeen, GQ, My Modern Met