„Nem pusztán a szórakoztatás a célom” – Interjú Reisz Gáborral

Ugorj le a moziba és nézd meg újra (vagy pótold) a kortárs hazai film fenegyerekének új vízióját, a Rossz verseket! VAN, Gyöngyhajú lány, film noir, önazonosság, miegymás. Reisz Gáborral beszélgettünk.

Milyen különbségek merülnek fel a szerzői, a gyártási vagy akár a készítési folyamat szempontjából a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, illetve a Rossz versek között?

A VAN teljesen szívügyben, a Rossz versek már tisztán professzionális struktúrában készült. Totálisan más mind a kettő, a gyakorlati munkafolyamat szempontjából például nincs is olyan rész, ami hasonlítana. A VAN-nál a hivatalos forgatási nap az soha nem volt annyi, amennyit eredetileg gondoltunk, szabadon dolgoztunk, elképesztő rugalmas volt az egész. Ha itt valakinek el kellett mennie, akkor elment és nem forgattunk tovább. Na, most egy ilyen helyzet a legcsekélyebb mértékben sem állhat fenn egy olyan komolyabb forgatásnál, mint a Rossz versek esetében. A VAN-nál szinte nem is létezett forgatókönyv a szó hagyományos értelmében, a Rossz versek esetében viszont egy professzionálisan fejlesztett forgatókönyv volt. Az előkészítés is sokkal gondosabb volt az utóbbinál, voltak olyan jeleneteink, amihez hónapos előkészület is szükséges volt. A VAN-nál az előkészítés az volt, hogy átbeszéltük, mit szeretnénk csinálni, aztán törekedtünk arra, hogy úgy vegyük fel, ahogyan megbeszéltük. A VAN főhőse fele Ferenczik Áron, fele én, Merthner Tamás viszont már csak belőlem táplálkozik, ez egy sokkal személyesebb film.

Fotó: Szemerey Bence

Miért esett a választásod ismét Takács Katalin-Kovács Zsolt kettősére a szülői karakterek megjelenítésére a Rossz versekben?

Egyrészről a VAN-os történetet együtt átélni nem volt semmi. Értem ezalatt azt, hogy SZFE-s diákként felhívjuk őket, hogy nincs egy vasunk sem, de szuper lenne, ha eljönnének, mert mindenképpen őket szeretnénk erre a szülői szerepre. Adtak egy gáláns lehetőséget és bizalmat nekünk a jelenlétükkel. Volt bennük azért kétség a forgatási időszak alatt, főleg amikor bénáztunk, bakiztunk, de valahogyan ez beérett a film és a sikere által. Amit megtapasztaltunk mi együtt, az olyan energiát generált bennem, ami automatikusan őket idézte elő egy következő sztorira a szülői karaktereket illetően. Annyira éltek velem tovább, hogy nem nagyon volt kérdés számomra az, hogy ők lesznek a Rossz versekben is. Jó baráti és bizalmi kapcsolat van a stábunk és köztük a mai napig.

Hogy jött a Gyöngyhajú lány?

Szerintem minden magyar embernek van valamilyen kapcsolata ezzel a kultikus dallal, olyan, mint valami himnusz vagy ilyesmi. Az egyik legnehezebb része a filmkészítésnek az, amikor van egy jelenet, amivel kapcsolatban érzel valami olyat, ami nagyon nehezen körülírható, mégis illusztrálnod kell. Ez a szám nekem beütött, nagyon szép és megindító, stimmelt hangulatában ehhez a részhez.

Fotó: Szemerey Bence

Több interjúdban teszel említést a film noirról. Miért áll közel hozzád ez a stílusvilág?

Ezen sokat gondolkoztam már, de még nem körvonalazódott bennem pontosan. A 1930-as években, de még a 1940-es évek elején is, a filmre iszonyú modoros máz került. Nyilván vannak ebből a korból is kedvelt darabjaim, de egy rendkívül maníros világuk volt, mind esztétikailag, mind színészileg, hanghordozásilag. Minden túl sok – és ami a legfontosabb, semmi köze a valósághoz. Szerencsére jöttek új szelek a ’40-es évek közepétől; a neorealizmus és a film noir. A noir először tett oda olyan karaktereket, amik végre tökéletlenek, árnyaltak. A férfi alakok küszködnek valamilyen belső feszültséggel, gyakran vívódnak, harcuk van. Nagyon tetszenek ezek a típusú karakterek, mert emberiek, reálisak, nem mesterkéltek. A női szerepeket tekintve is jött egy teljesen új, friss ábrázolásmód. Nem a klasszikus, megszokott sablonok szerintiek ezek, nem estélyiben, príma sminkkel, kifogástalan hajkoronával bálban dalolászós alakok. Az Alkonysugárút talán a kedvencem ebből a stílusból, nagyon frankó az a film.

Mi alapján találsz leginkább tükrödre egy műalkotásnál – legyen az film, fotó, festmény, zene, bármi?

Azok a filmek tetszenek igazán, ahol értem a rendezői álláspontot, személyességet fedezek fel, átlátom a koncepciót. Az kifejezetten zavar, ha erőlködés, önismétlés megy. Az önazonosság, eredetiség, hitelesség fontos számomra. Abban hiszek, hogy, ha valami tiszta, őszinte, és valaki tényleg akar valamit közölni, és ez már-már missziója az életben, akkor az energiája át fog menni a befogadóba. A valódi dolgokat bírom, még akkor is, ha nem holt professzinális, hanem kicsit csetlő-botló. Nincs róla papírom, de szerintem jól megérzem, megítélem, hogy mi a tuti egy alkotásban, legyen az zene, képzőművészet, bármi. Zenét tekintve például van egy csomó kortárs zenekar, akik egy az egyben, ’60-as ’70-es vagy ’80-as évekbeli hangzást hoznak elő, és ez jópofa, de ha nem tesznek bele pluszt, akkor számomra felszínes marad – kvázi nem értem, hogy miért kell nekem meghallgatnom újra már jól előadott zenéket. Ha nincs többlet egy műben, akkor elsilányulhat.

Fotó: Szemerey Bence

Mit gondolsz az aktuális „trend” és ” piac” jelszók dömpingjéről?

Sémákat kapunk és azokra dolgozunk – a nagy általánosságban, most nem csak a filmre értve. A Filmalapnál például előszeretettel hangoztatják a műfajfilm fontosságát, ezen belül is a vígjátékot, mert szerintük arra ül be a legtöbb magyar a moziba. Ez a műfajfilmre való dolgozás kábé az a szisztéma, hogy megcsinálod a kaját a receptkönyvből, de nincs benne a fűszer, a dög, amitől egyedi lesz. Az, hogy nem teszed bele a saját hozzáállásod, világlátásod, stílusod, viszonyulásod a világhoz a filmbe, az csorbít. Nekem azonnal lejön, ha valami nem egyedi, de mostmár nem a magyar filmről, főleg a német, spanyol thriller-horror témáról beszélek. Ugyanolyanok, mint egy-egy skandináv vagy amerikai, nincs bennük spiritusz. Nem értem, hogy alkotói szempontból ennek mi a drive-ja.

A Filmalap akármennyire is amerikai szisztémára lett kialakítva, szerencsére szóhoz jutnak a progressziók. Amerikában egy Warnernél elképzelhetetlen lenne a kísérletezés, az ilyen jellegű alkotásokat mindig kisebb cégek csinálják. A nagy cégek kőkemény falakra vannak épülve – ők a fal és cső!

A másik, ezt már tapasztalom is: nagy cégek hoznak döntéseket, és nem találod meg az embert benne: ki hozta a döntést? Ebből kifolyólag mindenki be van tojva, ha egy egyéniséget vagy egy személyiséget lát, mert abból baj lehet. Én ezt konkrétan a múltban tapasztaltam – nehogy csináljunk valami eredetit, hanem inkább maradjon a bevált, megszokott tavalyi év, amikor nem csináltunk semmit, vagy amikor csak annyit csináltunk, amit nagyon kellett.

Képes lennél szigorú sémák menti műfajfilmet készíteni, vagy feszegetnéd a határokat?

Persze! Sok műfajfilmet szeretek. Én nem az avantgardista, extrém tendenciák, hanem a filmművészet szerelmese vagyok. Jó, de, hogy hű legyek önmagamhoz, azokat szeretem, amik ezen kicsit túlmutatnak. A Coen fivérek is műfajt tolnak, de gondolj bele, messze túlmennek azon a műfajfilmes határon, amit általános értelemben ennek nevezünk. Stanley Kubrick nyilván a legnagyobb példa még erre. Irtó nagy kihívás olyan filmet csinálni, ami meghatározott pilléreken alapszik, de meghaladja azokat. Nagyon érdekes és izgalmas kihívás új maltert kikeverni a megszokott építőkockákhoz. Én nyilván egy művészibb igénnyel megyek neki egy filmnek, mert nem pusztán a szórakoztatás a célom.

Fotó: Valuska Gábor

Egy korábbi Filmalapos nyilatkozatod szerint ajánlod a Gyula-vitéz télen-nyáron című filmet. Miért választottad Bácskai Lauró István szatíráját, ami éles társadalomkritikával bír? Mi lehet a mű kortalan, ma is érvényes tartalma?

Volt egy olyan programja a Filmalapnak tavaly, amikor filmeseket kérdeztek pozitív klasszikus magyar filmélményeikről, amiket bátran ajánlanák kortárs nézőnek is. Nyilván nem akartam A tanú, a Hannibál tanár úr, vagy az Isten hozta őrnagy úr filmeket nyomni, mert azokra elég reflektor kerül egyébként is. Ez meg egy tök érdekes film. Nekem agyrobbantó volt. A manipuláció és annak az egyénre, a társadalomra gyakorolt különböző hatásai, ami megfogott benne. A filmeseket mindig érdekli ez a témakör szerintem, mert a film önmagában már egy manipuláció. A film látszólag a valóság felvétele, de közben nem, mert meg van rendezve, vágva van, vagy két idősíkban van felvéve és egy idősíkra van vágva. Ez mi, ha nem folyamatos manipuláció? Ha erre is reflektál valami, az roppant izgalmas kísérlet.

Min dolgozol jelenleg?

Erről még nem annyira beszélnék, mert sok minden alakul, változhat még. Dolgozunk nagyon most egy tablószerű társadalmi témán, amely a kortárs atmoszférára reflektál – de nem speckón magyar aspektusból.

Ha nem itt és most filmrendezőként, akkor hol és miként élnél szívesen?

Hú, ez nehéz kérdés… Tizennégy-tizenöt éves koromig festő akartam lenni. Nyilván jó lenne a századfordulón Párizsban festőművész lenni, az nagyon klassz lehet!

Szerző: Rácz Ráhel, kiemelt kép: Szemerey Bence