„Biztonság és szabadság – ez a kettő a legfontosabb” – Interjú Mészáros Piroskával

A színházi szezon végére érve mi már a következő évad felé tekintünk. Kötelező néznivaló az őszi szezonra a Mozsár Műhely remek darabja, a Call Girl. Az előadásról, annak inspirációiról, lehetséges Y generációs útkeresési perspektívákról, alkotói merészségről és szabadságról Mészáros Piroska színművésszel beszélgettünk.

Milyen előzmények merülnek fel a Call Girl kapcsán? Ha jól tudom, sok mindent kipróbáltál a munka terén a színházi világon kívül is.

Ott kezdődik az egész, hogy mivel szabadúszó lettem, nem volt állandó munkám, pénzre pedig mindig szükség van. Álltam és gondolkoztam, hogy mit lehetne csinálni, ha nem színházat. Megpróbáltam több dolgot is, belekóstoltam ebbe-abba. Vezettem budapesti városnéző túrákat, kocsmatúrákat, szabadulószobában is melóztam például. Ezek azon felül, hogy színesek, nagyon emberközpontúak, nyelvspecifikusak is – beszélek angolul, németül és spanyolul is.

Honnan jött ez e három nyelv?

Német kéttannyelvű suliba jártam, gimiben pedig angolul is elkezdtem tanulni. Aztán nyaranta külföldi önkéntes táborokba mentem, ahova egész Európából jöttek emberek, színjátszófoglalkozást tartottunk a helyieknek angolul. Az angolt azóta is napi szinten használom. A spanyol onnan jött, hogy voltam Olaszországban és szinte senki nem beszélt angolul. Így ott ugrott be az ötlet, hogy akkor én majd megtanulok spanyolul, és azzal megértem az olaszokat is. Voltam Mexikóban is ennek következtében önkéntes munkán három hétig, aztán utazgattam az országban. Nagyon klassz volt!

Hogy kerültél call centerbe, hogyan asszimilálódtál egy tőled teljesen idegen atmoszférába?

Nagyon nehéz volt úgy munkát találni, hogy mellette tudjak színészkedni, ne kelljen lemondanom a hivatásomról. 2017 márciusában jött a multis, call center dolog fix fizetéssel, rugalmas munkabeosztással. Elindult a munka és hát nagyon más volt, mint, amit én megszoktam. Sok nehézségem is volt itt a beilleszkedéssel, de valahogy megéreztem, hogy az luxus lenne, ha nem tennék meg mindent ennek érdekében. Közben jöttek különböző munkák, többek között a Tömény történelem című sorozat, aminek a második évadát forgattuk. Ott ismertem meg Spáh Dávidot, aki a Call Girlt is rendezte. Gryllus Dorkának meséltem egyszer, hogy mekkora őrült hely a multi, és felvetette nekem, hogy ez annyira érdekes, hogy meg kéne írnom. Na, ez teljesen szöget ütött a fejemben, elkezdett erőteljesen motoszkálni valami bennem.

És elindult a buli…

Boronkay Soma dramaturg, nagyon közeli barátom, akivel az egész call centeres időszakot végig beszélgettük. Amikor megkérdeztem tőle, hogy van-e kedve megírni velem ezt a történetet, rögtön igent mondott. Gáspár Annát kerestük meg, hogy segítsen pályázni, aki szintén mellénk állt. Aktuálisnak és érdekesnek látta, hogy nőként hogyan élem meg ezeket a multis helyzeteket, miközben teljesen más a végzettségem. A Tömény történelem stábbuliján beszélgettünk Dáviddal és meséltem neki ezt a projektet, ő pedig mondta, hogy érdekelné őt.

Mikortól kezdődött hivatalosan is a közös munka?

2017 szeptemberétől vált ez biztossá, hogy együtt fogunk dolgozni. Én novemberig dolgoztam a call centerben, tehát az utolsó két hónapom az úgy nézett ki, hogy hoztam ki az anyagokat az íráshoz, amin dolgoztunk Somával. Nagyon rossz volt már, utáltam bejárni, csak az vitt át ezen, hogy a darab érdekében teszem. Pont jött több munka, film, színház, ami biztosított anyagi feltételeket ahhoz, hogy fel tudjak mondani, így eljöttem.

Spáh Dávid a rendezője a Call Girlnek. Milyen volt együtt dolgozni vele?

Nagyon jó. Ő filmes közegből jött, nem rendezett előtte színházban. Ehhez képest szerintem elképesztő jó ötletei voltak és kifejezetten jót tett, hogy egy más szemszögből nézett rá az egész sztorira, pluszt tett bele. Mi már nagyon a tartalmi részére voltunk ráfókuszálva Somával, ő pedig a formát hozta összhangba a tartalommal. Az volt még elképesztő pozitív, hogy tulajdonképpen ügy lett a projektből.

Mi ennek az ügynek a legfontosabb üzenete szerinted?

Célunk volt az a darabbal, hogy szembemenjünk azzal a sztereotípiával, hogy a színházi, vagy művészemberek furcsa, bohém, elszállt figurák. Mert ez nem igaz. Az egész call center a megélhetésről és a küzdésről szól a mostani körülmények közt. Nagyon kardinális része az életnek, mindenkinek, főleg harminc fölött, a biztonságos anyagi háttér. Ez a darab arról is szól, hogy hiába vagyunk művészek, nem hagyhatjuk ki a pénzkeresést az életünkből. El se hinnéd mennyi művész vallotta be nekem a darab kapcsán, hogy hosszabb rövidebb ideig kipróbálta a multizást! És hát az Y generáció egy jelentős része dolgozik ilyen szférában, nekik pedig a mindennapi helyzeteik köszönnek vissza az előadásban.

Karizmatikus, bátor, humoros a karaktered ebben a műben. Milyen női figurák állnak még hozzád közel?

Szeretem az olyan fiktív alakokat, akik nem evidensek, tehát nem egyből beskatulyázhatók. Mindig is féltem a skatulyáktól. Egyébként ösztönösen érzem azt, hogy olyan típus vagyok, aki ellene akar menni valaminek, tehát nekem muszáj valami mást, eltérőt csinálni. Amikor kapok egy szerepet, akkor is az van bennem, hogy ne úgy alakítsam, ahogyan azt első blikkre csinálná az ember, hanem komplexebben közelítsem meg, árnyaljam, fűszerezzem.

Rebellis alkat vagy?

Teljes mértékben. Én például az egyetem alatt nagyon szerettem Szent Johannát. Imádtam azt a típust, aki el tudta hitetni az emberekkel, hogy vívjanak érte háborút! Nagyon szívesen játszanék olyan figurát, aki világokat mozgat meg, vagy legalább hatást vált ki a környezetében. De nagyon jó lenne játszani olyan nőt, akire, ha ránézel, akkor mindent megteszel érte, mert vadító.

Mi az, ami feltölt, kikapcsol?

Amikor a call centerben voltam, nagyon hiányzott a művészet, a kreativitást kellett megélnem valahogy. Gitározgattam otthon, dalokat próbáltam írni, pedig ehhez egyáltalán nem értek, viszont színházat nem lehet otthon egyedül csinálni, ezt meg igen. A színészet viszont annyira feltölt, hogy amikor dolgozom, nehéz más dolgokra is odafigyelnem. Ilyenkor a szabadidőmben a legegyszerűbb dolgokkal próbálok foglalkozni, ahol nem kell gondolkodni: eljárok edzeni, családozom vagy sorozatokat nézek.

Tervezel egyébként a jövőben még darabot írni?

Igen, abszolút. Párkeresés az aktuális világban, ilyesmi témák mozgatnak. A színház egyébként olyan műfaj, ami segít átlépni bizonyos problémákon. Nem csupán az alkotóknak, hanem a befogadóknak is, akik hasonló gondokkal küszködnek.

Mi az, ami blokkol, mi az, ami inspirál egy rendezővel való együttműködésben?

Alapos, korrekt embernek tartom magam. A Call Girl esetében nagyon biztonságban éreztem magam, mert Dávid is ilyen típus. Biztonság és szabadság – ez kettő a legfontosabb. Ezek mellett rendkívül jó volt az, hogy az én elképzeléseimet ötvözni tudta a saját terveivel. Kreativitás, humor. Elképesztő élmény volt az egész. Totális harmóniát éreztem a közös munkában.

Sokat utaztál és a munkáid során különböző nemzetiségű emberekkel találkoztál. Melyik országot, kultúrát érzed legközelebb magadhoz?

Spanyol. Részben a habitus, részben a szexi nyelv miatt. Az embereknek fiestáik vannak az utcán, amikor mindenki kint van és él! Hat éves kortól kilencvenig megélik a pillanatot, a jókedvet. Az egészben őszinte felszabadultság van, ez óriási. Egy granadai srác mondta, hogy náluk egy buli akkor sikerült jól, ha együtt meg tudják nézni a napfelkeltét! Ez egy annyira fantasztikus kép, eszme, hogy kész!

Ki lenne az a festő, aki elé beállnál szívesen?

Ez biztos, hogy a Salvador Dalí lenne.

Milyen produkcióban láthatunk legközelebb a Call Girl mellett ősszel?

A Call girlt nyáron több vidéki fesztiválon is játsszuk: megyünk Szolnokra, Zalaegerszegre, Művészetek völgyére, és még több helyre is. Aztán pedig szeptemberben jön a mozikba a Boszorkányház című film, amit Nyíri Kovács István rendezett és Fülöp Péter volt a producer. Ez egy áldokumentarista film, amiben egy Budapesten élő, több száz éves boszorkányt játszom.

Szerző: Rácz Ráhel, fotók: Kállai-Tóth Anett